Lyric

Merülök a kéklő mélybe, messze a zajtól

Ahogy búcsút intettem, a tekintetem a kormányon

Rezgő világ közepén találkozom velem — egy másik énnel

Innen úgy éreztem, bármely útra elindulhatok

Romok boltíve alatt az ég szürkén vágott ki

Hulló fényszemek nedvesítik a padlót

Az unalmas valóság zajos délután zajába olvad

A párás szél suhogva int a szoknya szegélyének

Senki se él, se hang — teljes csend van

Csak a pocsolyában tükröződő világ

Mintha pontosabban tükrözné az én arcomat

A víztükör túloldalán ő soha nem sír

Ugyanazzal az arccal, csendesen mosolyog

Hogy melyik az illúzió? Felesleges kérdés

A határ elmosódik, elég nehezen kivehető

Táncolok a vonalon, hol valós a kép

Ahogy az ujjam kopog a víz felszínén jelként

A fodrok visszafordítják a világot

Az alámerülő ég és a felszínre törő mélység

A hideg magány mégis gyengéden átölel

Mert a másik énem kinyújtja a kezét

Ahogy veszek egy levegőt, az élek elmosódnak

A szavak habbá válnak, a mély kékbe vesznek

Az egyedüllét átlátszó, senki sem érintheti

Szentélyben ülök, ölelem a térdem

Tudod, észrevetted?

A nedves egyenruha súlya

Az egyetlen bizonyíték, hogy itt vagyok

Az ujjaim között, szinte összeér

A fájdalom és bánat mind beleoldódik a vízbe

A levegőtlen felszín alatt

Itt tudok igazán lélegezni

Felé zuhanok a tükröződő mélységbe

Megfordul a gravitáció, a szédülés gyorsul

A nedves látómező kaleidoszkópszerűen ragyog

Minél mélyebbre merülök, annál könnyebb a szívem

Úgy éreztem, a másik énem letörölte a könnyeimet

Ott, ahol az illúzió és valóság összeér

Hideg, mégis kényelmes örök elveszettség

A fény és árnyék közti résben találkozunk

Eltűnök, és ő leszek

Ő eltűnik, és az vagyok én

Mintha sosem is volt határ

A csend hívja a nevem a tükörből

Ahogy az ujjam jelként koppan

A fodrok összekötik a világot

Illúzió vagyok, és valódi is

Az összemosódó tudat a mély kéken oldódik

Nem számít, melyik az álom

És a csend másik oldala felé zuhanok

Csak a hullámzó felszín tud mindent